A leveleiben többször is elhívott magához, hogy látogassam meg, ismerjen meg engem és hogy én is megismerhessem őt.
Most már rájöttem, hogy az anyu nem azért költözködött annyi éven keresztül egyik házból a másikba, mert sehol nem érezte jól magát, hanem azért, mert abban reménykedett, hogy apu a következő költözködésünk után már nem talál meg minket, és végre abbahagyja a levelezést.
Csak azt nem értem, hogy anya miért nem dobta ki ezeket a leveleket. Azt tudom, hogy sok mindentől nem tud megválni, de ezek nem is az ő dolgai voltak. Talán anya azt gondolta volna, hogy ha kiderülne valahogyan, hogy apa leveleket küld nekem, és ő ezeket a csodás leveleket megsemmisítette, akkor én megutálnám anyát, így pedig annyi mentsége maradt, hogy nem dobta el őket.
Még azt is értem, hogy miért nem adta a kezembe ezeket a leveleket, hiszen ezek engem illettek volna: egyszerűen nem akarta, hogy apa után menjek, nem akarta, hogy apa elvegyen tőle, pedig jogában állt volna legalább egyszer elvinni magához, ezért inkább eldugta a leveleket, amik az idő elteltével felhalmozódtak.
Sok idő eltelt, amíg az összes levelet elolvastam, de megérte. Tökéletesen megértem anyukámat, amiért félt attól, hogy az apámhoz mennék, ha elolvasom a leveleket, mert most minden vágyam eltörpül a mellett az egyetlen egy vágy mellett, ami csak annyi, hogy szemtől szembe láthassam az én drága apukámat.
Nagyon megijedtem, amikor egyszercsak megszólalt az ajtócsengő. Arra gondoltam, hogy anya jött haza, és gyorsan fogtam a leveleket, és eldugtam az ágy alá, a polcot meg fürgén visszatoltam a helyére, aztán futottam ajtót nyitni. Amikor odaértem az előszobába, akkor jutott csak az eszembe, hogy biztos, hogy nem anya jött haza, mert ő nem csengetett volna. Így hát odanyomtam a szemem az ajtón levő kukucskálóhoz, és kipillantottam a folyosóra, ahol a szomszédbácsi, a Máthis úr állt.
Sietősen kaptam a kulcsot és kinyitottam neki az ajtót.
- Jó estét kívánok, Máthis úr – köszöntem a borostás, mindig ráncos arcú bácsinak, aki mindig máshogy ejtette a szavakat, mint ahogy kellett volna.
- Szerbusz Danácska! Azért jöttem magácskáíkhoz, hogy megkérdezzem az ídesanyádot, hogy magiknál áram van-i, mert nálunk minduntalan veszik el, adják meg.
- Tessék csak beljebb jönni – válaszoltam.
- Most nem jövök bé, mert csak azt szeretném megtudni, hogy itt van-i villany.
- Van, van – feleltem, és bizonyítékként felkapcsoltam az előszobában a villanyt, hogy meggyőzzem a bácsit.
Ebben a pillanatban anyukám lépett a bácsi mellé, aki még mindig a nyitott ajtóban álldogált.
- Kezi’ csókolom anya – mondtam anyára pillantva.
Valahogy most más volt ránézni, valahogy most úgy néztem rá, mint aki tud mindenről, és hogy most ez az anyukájával is akarja közölni.
- Daniella, miért áll Máthis úr az ajtóban, miért nem hívtad be őt, hát már legyél egy kicsit illedelmes – kezdte anya az örökös kioktatását. Belépett az ajtón, letette a fogas alatti szekrénykére a táskáját, felakasztotta a fogas egyik villájára a sötét kék színű vedfelkéjét, ami nagyon jól megy a kék szeméhez és a szőke, már majdnem fehér, kontyba tűzött hajához. – És miért ég itt a villany? Talán nem láttál a nagy világosságban?
- Hát az úgy volt, hogy…
- Nem érdekel, hogy miként s hogy volt, az illedelem azt követeli, hogy a vendégünkkel a házban beszéljünk, és nem az ajtóküszöbben, nyitott ajtónál. Ide belátnak a szomszédok, meglátnak téged meg a házunkat. Erre nem is gondoltál? – tette fel a költői kérdést anya, amire persze nem várt választ. – Menj szépen be a szobádba, én majd beszélek Máthis úrral – adta ki a parancsot, és már a szomszédhoz is fordult: - Tessék csak beljebb jönni.
És Máthis bácsi be is jött.
Én meg visszakullogtam a lakás másik felébe, ahol félve benyitottam a hálóba, ahol a levelek pihentek az ágy alatt. Gyorsan kivettem őket a fekhely alól, aztán mint az árnyék, úgy suhantam át a kicsi szobába, az én szerény szobámba.
Körülnéztem, hogy hová is dughatnám el az értékes papírokat. Az elején arra gondoltam, hogy az ajtó melletti sarokba, a megsárgult, kikopott kanapé háta mögé helyezem el, de azt hamar kihúztam a képzeletbeli jegyzékről, mert ha anyukám a dívány mögé pillantana, akkor azonnal elárultam magam. Így más ideális hely után néztem. A kanapé mellett volt az íróasztalom, mely voltaképpen egy egyszerű ebédlő asztal, de nekem tökéletesen megfelelt. Az asztal alatt egy fiókos szekrény volt, amiben a könyveimet és a füzeteimet tartottam. Ha a középső fiók tartalmát áthelyezném a legfelső fiókba, akkor lenne hely a leveleknek. Csak az a baj, hogy a fiókos szekrény nagyon régi, még a nagymamámé volt, tőle örökölte az anyu, aki nekem adta. Vagyis annyira öreg, hogy nem hiszem, hogy elbírná még azt a sok levelet is, már így is be van hajolva az egyik része.
Az asztallal szemben egy hosszú szekrénysor van, vitrinnel, meg polccal, meg mindennel. Ott biztosan találnék helyet a papíroknak.
Ekkor azonban anya benyitott az ajtón.
Azt hittem megáll a szívem. Anya tágra nyílt szemmel mustrálta a még mindig a kezemben lévő papírlapokat, és engem, amint a szoba közepén állok.
- Mi.. mik azok… a… a kezedben? – nyöszörögte ki a szavakat, görcsösen markolva az ajtó kilincsét. Az ujjai már teljesen elfehéredtek, amint rájuk pillantottam.
- Ezek, csak levelek – mondtam, s mosolyt erőltettem az arcomra.
- Kié? Biztosan elloptad őket valahonna. Megmondtam, hogy nem szeretem, amikor a házban kutikálsz.
Egyszeribe kitört belőlem minden. Záporként zúdult anyukára minden szavam, úgy beszéltem vele, vagy inkáb kiabáltam, mint még soha az életben senkivel.
- Anya, maga eltitkolta előlem azt, hogy az apu szeret, és hogy igenis szívesen találkozna velem. Kend hazudott, pedig nem is tudta, hogy apa mit gondol, mit szeretne. Maga ok nélkül azt hazudta, hogy apa biztosan azért nem ír, mert már elfelejtett, hogy már nem is szeret, holott ő írt is, és mindent fordítva gondolt. Anya, egyszer úgy is kiderült volna az igazság, mert az igazság mindig győz…
- Jaj, leányom, hagyj engem az igazsággal – rivallt rám az anyu, és a kezét védőn maga elé emelte.
- Nem, nem hagyom! Kend mindig azt tanította, hogy legyek őszinte és sohase hallgassak el olyan dolgot, ami esetleg fontos lehet. Kend hazudott és elhallgatta a leveleket is. Édesapám tizenegy éven keresztűl, folytonosan küldte a leveleket, amiket maga eldugott. Ő most biztos, hogy azt hiszi, hogy nem szeressük!
- Hát nem ez az igazság?
- Nem anya. Kend csak azt akarta, hogy legyen ez az igazság, azt hajtogatta az egész életemen keresztűl, hogy apa rossz, nem érdemel szeretetet. Ez hazugság! Ha nekem az igazat, csakis a szín tiszta igazat mondta volna, akkor el tudtam, volna dönteni magamtól is, hogy mit érdemel apa. De így maga eldöntötte, s a kend kis hazugság világát tömte a fejembe.
- Leányom, velem te így azért még sem beszélhetsz! Egy kis tiszteletet, ha kérhetném – kezdte az örökös oktatást, amitől falra másztam, de azt inkább nem említettem meg, nehogy egy pofont is lekavarjon a nagy indulatokban. Inkább csak hallgattam, és vártam.
- De hiszen maga hazudott nékem – emlékeztettem újra.
A következő pár szó, amit anya mondott, szerintem még ő magát is megdöbbentette.
- Jó. És most mit szeretnél? – kérdezte, én meg majdnem elejtettem a leveleket, amik biztosan szétszóródnának az eséstől, és talán anya még előttem fölszedi őket, és mostmár véglegesen is a szemétkosárba kerül az összes. De nem ejtettem el, így anya már csak úgy kaparinthatta meg a drága papírjaimat, ha egyszerűen kitépi a kezemből a leveleket, amit én nem engedek, így az is valószínű, hogy kétfelé szakadnak.
- Apát látni – mormogtam az orrom alatt.
- Ezt egyből gondoltam – rikkantotta anya, s megint visszatért beléje a kiabálhatnék. – Tudod, én amikor elrejtettem előled ezeket a… az akármiket, akkor tőled védtem meg apát. Az apád hiába ír angyalokat, ha az csak papírra vetett szó, amit bármelyik bűnöző képes odakaparni.
- Kend azt feltételezte, hogy apa bűnöző?! – szörnyülködtem, és már nagyon azon volta, hogy leülök az asztal előtti kis hokedlire, de aztán meggondoltam magam, mert úgy anya fölém kerekedhet, mert úgy még kisebb leszek, és ő még nagyobb. – Kend – folytattam a mondókámat – fogadjuk, hogy azt sem tudja, hogy apa mit dolgozik. Na, kérem mondja meg, hogy mi a szakmája, mit dolgozik!
- Te csak ne kéregess engem dolgokra – hárított anya.
- Megmondtam! Én már az elején is tudtam, hogy maga nem tudja, hogy apa mit dolgozik. Pedig ő dolgozik, és ráadásul cipész, és hajajaj, még milyen cipész!
- Ezeket te honnan veszed?
- Én? – mutattam magamra, és anya bólintott egy aprót a fejével. – Én olvastam apa leveleiben.
- És miből gondolod, hogy apád nem hazudik? – érdeklődött anya, és mint a jómódú háziasszonyok, csípőre tette a kezét. Még csak egy konyha kötény hiányzott volna a viseletéből, ami eltakarja azt a fontoskodó zakóját, meg hófehér ingét.
De sajnos anya konyha kötényt biztos, hogy nem vesz fel, mivel szerinte „rontana a tökéletes összképen”, meg amúgy sem szokott főzni-sütni-takarítani, mert van egy bejáró nőnk, aki minden nap reggel nyolctól délután kettőig itt van, és mindent elvégez, amit csak egy háziasszony meg kell hogy csináljon.
- Onnan, hogy… - de nem találtam szavakat, inkább visszatértem a témához: - Mikor indulhatok apához?
- Hogyne, már mindjárt el is mész! Tudtam, hogy ez lesz a vége – szitkozódott anya.
- Igen, de – amint én tudom – jogomban áll ellátogatni az apukámhoz. Kend nem tilthatja meg ezt nekem, mert ő mégis csak az édesapám. Mi lenne ha mondjuk az apunál lennék, és az apu nem engedné, hogy kendet meglátogassam? Akkor kend biztosan fortyogna a mérgében, és kígyónak-békának elmondaná apát. Szóval, mikor mehetek?
- Egyszer írjunk egy levelet a drágalátos édesapádnak, ő megmondja, mikor alkalmas hozzámenni – oktatgatott ki már megint anya, de nekem már azelőtt rég a kezembe akadt egy penna, meg egy papír.
Gyorsan írni kezdtem.
Drága Apuka!
Megkaptam a leveleit, és nagyon örülnék, ha találkoznánk valamikor!
Én mindig kész leszek az indulásra, csak magától függ, hogy mikor induljak, és amikor ír, hogy induljak, akkor én már itthon se leszek.
Most nem írok sokat, majd ha magához megyek, akkor mindent elmesélek. Ha majd találkozunk, akkor minek írjak most?
Annyit azért elmondok –mert azt magamban nem tudom megtartani – , hogy nagyon szerettem volna megismerni önt, de egy ideig azt se tudtam, hogy maga írt nekem tizenegy éven át.
Kelt.: Budapest, Király u. 100., 9-es lakrész
1970. jún. 15.
Szerető lányod, Hanna
- Miért azt írtad, hogy Hanna? Neked nem is az a neved – kérdezősködött anya, én meg befejeztem a levelet, és valami boríték után néztem.
- Anya, hol tartsuk a borítékokat?
- Kérdeztem valamit. Addig nem válaszolok, amíg te sem válaszolsz – szövegelt.
- Jó – torpantam meg – , azért, mert apa minden levelében Hannának szólított. És én most minek rontanám el a kedvét azzal, hogy odaírom az általad választott nevemet, a Daniellát? – Anya az orrát fintorgatta, amiért ilyen választ adtam, de mégsem szerettem volna hazudni neki, sem kertelni, ezért nyíltan megmondtam neki az igazat. – Hol is vannak azok a borítékok?
- A nappaliban, a lenyitós szekrényben – mormogta anya, és utat engedett nekem a nagyszoba felé.
Átszaladtam a recsegős padlójú keskeny folyosón, aminek a végében egy nagy boltív állott, mögötte a nappalink, ami egy tíz személyes családnak is elég lett volna. Csak akinek van pénze, az meg is mutatja azt. A nappalink tágas, kör alakú helység volt, amit panel lakásokban nem-igen lát az ember, de édesanyám kivágatta a sarkokat, meg a falakat is egybevágatta, így kör alakú ez a szoba.
A nappali közepén van a fő ebédlőasztalunk, felette elegánsan ereszkedik alá az arany csillár. Medve bundás fotelek védték a falakat, melyeken rózsaszín virágos tapéta díszelgett. A fotelek között, elvétve lehetett találni egy-egy kisebb-nagyobb szekrénykét, amelyek mint megőrizték eredeti barna színüket, ahogyan édesanyám szerette.
Az egyik néhai sarokban egy tévé akadt, melyet egy három lábú, roskadozó asztalka tartott a hátán.
Odafutottam az egyik szekrényhez, mely lefelé nyílott, s megfogtam a réz markolatú fogantyút és lenyitottam a szekrényt. Meg is találtam ott egy borítékot, amelyet kikaptam onnét, és beleillesztettem a levelet, amelyet úgy tartottam a kezemben, mint a hímes tojást.
Anyukám lépett be az ajtón.
- Akkor feladhatom? – kérdezte, és a kezét nyújtotta, hogy odaadjam neki a levelet.
- Én szeretném feladni a levelet, mivel ezt én írtam – öleltem át a küldeményt.
- Szóval nem bízol bennem, azt hiszed, hogy nem fogom feladni a leveledet – ráncolta össze szépen beállított szemöldökét az anyu.
- Édesanya, én már nem tudom, hogy mit gondoljak magáról. Mostmár semmi sem biztos, amit maga mond – mondtam ki.
- Valóban így gondolod?
- Így – bólintottam, megnyomtatva a mondanivalómat.
Ekkor édesanyámnak a keze felemelkedett, és egy pillanat múlva az arcomon csattant. Még a gyönge kis fejemet is félrehanyatlott az ütéstől. Sajnos anya sokszor szokott megütni, amikor olyat mondok, vagy teszek, ami neki nem tetszik.
- Hogy mersz ilyeneket gondolni?! Én neveltelek, etettelek, ruháztattalak. Miért beszélsz ilyeneket?
Nem válaszoltam neki.
- Ma felteszem a harmadik fejezetet is!
xxx Ally
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése