Harmadik fejezet: Viszont látásra Budapest, szervusz édesapa!

Közel egy hét telt el azóta, hogy  levelet küldtem édesapámnak. Amikor megérkezett a válasza, azonnal elolvastam.
Levele lényegre törő és határozott volt. Na meg boldogsággal teli, mint egy rózsaszín vatta cukor.
Azt írta, hogy amint megkaptam a levelet, induljak is hozzá. Megadta a lak címét, melynek kikerestem a helyét a térképen, és megtudtam, hogy lent lakik délen, egy vidéki faluban. Azt is írta, hogy utazzak el Kecskemétig vonattal, utána ő hazavisz hozzájuk kocsival, Alsómonostorra.
Azt mondta, hogy ha úgy kívánom, az egész nyarat nála tölthetem.

Anyával ezután elmentünk, és megvettük a vonat jegyet, ami délután egykor indult, tehát amikor hazamentünk, el is kezdtem összecsomagolni. Minden kedves tárgyat bepakoltam a hátizsákba, még a leveleket is. Mikor készen lettem, akkor tizenkét óra volt, tehát az indulásig maradt egy kerek óra.
Anya azt mondta, hogy amint kész leszek a pakolással, indulunk is, mert még bemegyünk a hivatalba, telefonálni apának, hogy ma indulok, és a vonatút egy órát és húsz percet fog tartani.
Még sohasem jártam a Telefon Központban, mert eddig nem kellett senkinek sem telefonáljak, meg anya is azt mondta, hogy ő jobban szeret levelezni, mint telefonálni… De most be kellett menjünk, hogy apát értesítsük.

Háromnegyed egykor végül megérkeztünk az állomásra, átvágtunk a váró termen, és kimentünk a külső térre, ahová a vonatok érkeztek. Már jó pár vonat állt a síneken, köztük néhány teher szállító vonat, melyeknek több húsz vagonjuk volt, egy-két mozdony, meg kóbor vagon.
Az idő hamar eltelt, így amikor a hangos bemondó zenélni kezdett, összerezzentem. Aztán a kis dobozból egy női hang utasított:
- Érkezik a 7896. vonat, a harmadig vágányra, Esztergomról, Kecskemétig.
- Ez lesz az – mondta izgatottan anya, és egy kék-piros mozdonyos vonat döcögött be az említett helyre. Három sárga vagona volt. Akkora nagy zajt csapott, hogy a tenyeremet a fülemre kellett tapasszam, hogy meg ne siketítsen a vonat fütyülő-zakatoló hangja.
Amikor a szerelvény megállt, akkor már anyával a harmadik vágány előtti kis peronon álldogáltunk. Aztán odasiettünk az egyik ajtóhoz, ami ki is csapódott előttünk, és egy furcsa sapkás jegy szedő bácsi ugrott le elénk. Anya hamarjában felkapott engem, és feltett a vonatra, aztán a földről feladogatta nekem a poggyászomat. Mikor az összes csomagomat magam mellett tudtam, leguggoltam anyához, hogy egy puszit adhassak neki.
- Ügyelj magadra, és légy jó, nehogy rosszat halljak róla, és írj – darálta.
- Viszont látásra édesanya – mondtam végül neki, és felálltam, mert a vonat haragosan pöfögni kezdett. Hamarosan indult.
- Szervusz – intett anya.
Becsaptam a vonat nehéz ajtaját, és mielőtt még a jármű elindult volna, elfoglaltam a helyemet az ajtó melletti széken, az ablak mellett. Kinéztem, és megláttam anya izgatott arcát, amint egy utolsót int nekem, mielőtt még elindult a vonat, és minden Pestre utaló jel eltűnt volna a messziségben.

A vonat zakatolt és zeketelt. Kissé mintha dülöngélt volna ide-oda. Egy idő után a vagon végén egy ellenőr tűnt fel, aki a jegyeket ellenőrizte. Előkotorásztam a hátizsákomból az én kicsi jegyemet, és amikor az ellenőr ideért, akkor feléje nyújtottam, ahogyan édesanya tette, amikor a Balatonra mentünk.
- Szervusz! – köszöntött vidáman a bácsika, akinek szürke bajsza volt.
- Jó napot kívánok! – mondtam.
- Kecskemétre? – kérdezte mosolyogva, miután kilyukasztotta a jegyemet.
- Igen, az apukámhoz megyek – bólintottam, közben visszavettem a jegyet.
- Édesapád ott lakik? – kérdezte.
- Nem, Alsómonostoron lakik. Kecskeméten leszállok a vonatról, onnan meg ő hazavisz hozzájuk – magyaráztam. A jegyellenőr helyet foglalt a velem szemben levő ülésen.
- Én is ott lakom – csillant fel a bácsi szeme. – Mit dolgozik apukád, had lám, kitalálom-e, hogy kiről van itt szó.
- Cipész, kérem szépen – mondtam.
- Kocsis Szergej? – találgatott.
- Igen, de honnan tetszik tudni?
- Alsómonostor nem Budapest. Ott az emberek ismerik egymást. Mellesleg, én Ferencz Lajos vagyok. Ha apukádnak megemlíted a nevemet, akkor biztosan tudni fogja, hogy kiről van szó – kacsintott, azzal fel is állt. – Na de én megyek, mert dolgom van itten. Szervusz!
Azzal kiment az ajtón, a másik vagon felé.
Megkönnyebűltem, hogy apám tényleg igazat mondott, amikor azt írta, hogy cipész. Ez már egy jó dolog. Kezdtem abban reménykedni, hogy édesapám jobb ember, mint anya.

Nagyon-nagyon szomorú dolog volt az, hogy az én édesanyám csak azért hazudott tizenegy éven keresztül, hogy ne találkozhassak apukámmal.
Anya ez azzal magyarázta, hogy ő csak meg akart védeni a rossztól, ami ebben az esetben az édesapámat jelentette.
Anya szemében apa csak egy álmodozó volt, aki sohasem tudja, hogy mit akar, egyszer matróz lenne egy királyi hajón, máskor nagy költő, aki világra szóló verseket ír, aki ugyanebben a személyben úszóbajnok, aki a hazáját képviseli az olimpián. Anya mindig efféle szavakkal jellemezte volna apát.
Amint így ültem a vonaton, elmélkedve, a kinti tájat figyelve, ahol zord gyárak kéménye prüszkölte az ég felé a szürke felhőcskéket, azon gondolkodtam, hogy más gyerekeknek milyen jó lehet: az ők családjuk együtt van, mindenki egyenes beszédű és jó kedvű, ami anya sosem volt. Az anyut körülbelül ezer éve nem láttam nevetni, vagy legalább mosolyogni. Ha mégis véletlenül átvándorolt az arcán egy kóbor mosolyszerűség, azt is álcaként használta egy újabb ember megvesztegetésére.
Az igazi családokban az emberek sokszor és tiszta szívből mosolyognak, és nem parancsoló vagy lekezelő szavakkal illetik meg a másikat. Az én édesanyám ilyen. Amióta csak a munka érdekli, vagyis amióta élek egy édes kedves szót nem mondott nekem. Mindig csak parancsolgatott, szidott és leszólt. Sohasem engedte, hogy én kimagyarázzam magam, mindig lerendezte az ügyet, egy „Mars a szobádba!” mondattal, ami sok ideje az igen gyakran ismételt mondatai közé került. E mellett a mondat mellett még ott árválkodott a „Már megint hazudtál? Hazudni bűn, nem megtanultad a bibliából?!” féle mondat, ami a legjobban szúrta a szememet.
Ő tizenegy éven át azt hazudta nekem, hogy apa amikor elment, akkor azt üzente nekem, hogy maradjak csak az anyunál, mert én is olyan főnökösködő vagyok, mint aki szült. Na, ez egy nagy marhaság. Egy rész azért, mert akkor amikor a szüleim elváltak, én csak két éves voltam, vagyis nem nagyon lehetett volna megállapítani, hogy főnökösködő vagyok/leszek-e. Másrészt, meg apám ilyet az égvilágon nem mondana. És ha mondott is volna valamit rólam, az biztos, hogy nem sületlenség lett volna, ugyanis ilyen ostobaság apám száját nem hagyja el. Amikor már volt egy kis csöpp eszecském, akkor már én is hamar rájöttem, hogy anya hazudott ebben. Igaz, akkor nem tudtam volna megállapítani, hogy apa miket beszél, de így, hogy olvastam a nekem írt leveleit, rájöttem, hogy ő zöldségeket nem mond, ő okos úriember, még ha egy cipész is. Anya meg hiába lehet befolyásos, gazdag ügyvéd nő, akinek a zsebe mindig tele van pénzzel, hogyha az eszéből hiányzik az a csipetnyi okosság, ami igazi, méltóságteljes nővé teszi.

A hatodik születésnapomon azt kértem anyától, hogy hadd látogathassam meg az aput. Miután ezt elmondtam neki, rámripakodott, hogy még mindig nem értettem meg, hogy az apám egy rossz ember.
 És újra elmagyarázta a dolgot. Olyanokat mondott, hogy az apám egy iszákos ember, aki egy mocskos putriban él a századik feleségével, és hogy a világon nincs nála szemértelenebb ember.
 Én meg a hat éves fejemmel minden szavára bólogattam és azt gondoltam, hogy anyámnál jobb ember nem létezik.
 De így, hogy tudom, hogy eltitkolta előlem az apám leveleit, rájöttem az igazságra: anyám rosszféle. Az életem egyik pillanatában még azt gondoltam róla, hogy egy szent, és a halála után már Szent Adrienn lesz a neve. A másik pillanatban meg legszívesebben sírnék, amiért ilyen anyukám van.
 Voltaképpen csak magát okolhatja amiért ilyen. Ha megengedte volna nekem, hogy elolvassam a nekem írt leveleket, akkor most nem így lenne a dolog. Akkor most őt is ugyanúgy szeretném, mint apát.
  De ez a lehetőség mindig csak egy lehetőség maradt volna, mert anya annyira magánál akart tartani, hogy semmiképp nem engedett volna apának.
  Az a legszomorúbb az egészben, hogy anya sohasem szeretett lányaként. Most, hogy visszagondolok  azokra a pillanatokra, amikor anya velem beszélt – vagyis ordibált, jobban mondva – akkor tükröződött az arcán a gyűlölet. Igen, gyűlölt. Hisz’, volt oka rá, mert apára emlékeztettem őt. Egyfelől azért, mert létezem, vagyis gyűlölt, mert volt gyermeke „attól az álmodozótól”.
 Másfelől, meg tetőtől talpig olyan voltam, mint apa: sovány, világos bőrű, fekete hajú, a szemem sokszínű, az arcom piros, az ujjam kissé göcsörtös. Onnan tudom, hogy apa is így néz ki, mert egyszer küldött magáról fényképet.

 A vonat kerekei lassan, csikorogva, mint minden természetes vonat, begurultak a kecskeméti vasút állomásra. Ekkor én már a szerelvény ajtaja előtt álltam, és bámultam kifelé az üvegen az állomásra, melyet berajoztak az emberek. 
 Sokféle férfi, nő meg gyerek rohangált ide-oda a sínek közt, a peronokon, eltűnve és néha felbukkanva egy vonat mögött. Próbáltam még innen, ebből a magasabb szintről kifürkészni az édesapámat, de nem ment. Talán nem is tudtam volna, mert csak egy fotóról ismerem. 
 Így hát amikor lelassított és véglegesen megállt a vonat, és az ajtót kinyitotta nekem egy hölgy, bizonytalanul lépkedtem le a lépcsőfokokon, kezembe és hátamon a csomagjaimmal. Mikor földet értem, még egy utolsót pillantottam a vonatra, azzal az állomás épületének fala felé indultam, hogy oda álljak félre, nehogy egy sietős asszony, vagy bácsi elüssön engem. 
 Egyszercsak egy mély hang szólított meg, és egy férfi jelent meg mellettem: 
- Hannám? – kérdezte, én meg odakaptam a fejem. Mintha csak az a fénykép nézett volna vissza rám… Ránéztem édesapámra, és azonnal megismertem a zöldes, barnás mosolygós szemeit, melyek boldogsággal, igazi boldogsággal tekintettek rám a szögletes szemüveg mögül.
- Apa? – kérdeztem én is, de ekkor már egymás nyakába borulva zokogtunk. Ez a másik tulajdonság, amit anya se bennem, sem apában nem szeret. Mind a ketten egyre hangosabban zokogtunk, szorítva egymást.

 Mikor aztán elengedtem a nyakát, és körülnéztem, észrevettem, hogy három kíváncsi gyerek fej néz engem, akik szemtelenül hasonlítottak rám.
- Hanna, drága leányom. Csodálatos kislányom – szólt apa, aztán egy fiú felé fordult – ő itt Feri – mutatott egy kamasz arcú, szeplős homlokú fiúra, aki magasságban már az apja, az apám méreteit is meghaladta.
- Örülök, hogy megismerhettelek – mondta mély hangon Feri, és megrázta mind a két kezével az én jobb kezemet.
- Én is.
- Ők itt Orsika és Miske – intett apa a két kis gyerkőc felé, akik ártatlanul bámultak nagy szemekkel.
- Sziasztok – köszöntöttem őket.
- Induljunk. Majd a kocsiban mindent elmesélsz – fordult felém apa, azzal a gyerekeit maga előtt terelve kifelé indultunk. 
 Már alig volt egy-két ember az állomáson. Úgy látszik, az illetők többsége a visszainduló vonatra várt. Az állomás üres volt és csendes, a távolban az elpöfékelő vonat éles hangja csengett. Egy ajtó csapódott be valahol a távolban, és ebben az időben, egy teher szállító vonat indult el az utolsó vágányon. Hangja egy macska felerősített nyöszörgését ismételte szüntelenül, mígnem elvesztek a délutáni napsütésben. A szél lassan átjárta a dermedten álló mozdonyokat, melyek még ott álltak elhagyatottan, azt várva, hogy valaki beindítsa őket.

 Megkerültük a nagy épületet, és egy kocsi parkoló felé igyekeztünk, ahol alig állt egy pár autó. Apa egy szürke kis autó felé vette az irányt, melybe aztán be is ültünk. Jobb oldalamon Feri ült, bal oldalamra meg Orsika préselte be magát, melléje meg Miske helyezkedett el, aki morogott a szűk hely miatt.

 Apa beindította a kocsit, ami kisebb-nagyobb robajjal elindult a fő út felé…

• Holnap (?) jön a negyedik fejezet 

  xxx Ally