- Meghoztam az első fejezetet! Olvassátok élvezettel
- Ne
verj le semmi, ha rádiót hallgatsz – bár ezt az ötletet nem díjaznám –, akkor
ne hangosítsd fel nagyon a zenét, s miután elmentem zárd be az ajtót!
Édesanyám egyszerűen
be volt pánikolva, amikor megtudta, hogy a Kárla néni lebetegedett, és nem tud
vigyázni rám, amíg az anyukám bemegy a belvárosba elintézni az ügyes-bajos
dolgait. Arca természetellenes kipirultságot öntött, ráncai még mélyebbre
ásódtak a szeme és a szája körül, a homlokába egy folyómeder is elfért volna,
annyira gödrös volt, tökéletes kontyba tűzött haja most kissé zilált állapotba
került, mert csontos, hosszú ujjú kezével egyfolytába őszülő haját simogatta.
Mintha a ruhája is gyűröttebb lett volna – bár nem tudtam volna megállapítani,
hogy mitől. Talán a térde alá érő kék bársony szoknyája is a tudomásunkra juttatta
azt, hogy ő is felmondani készül. Fölsője, ami természetesen egy halvány kék
színű ing, és egy válltöméses kardigán volt, sehogy sem akart szépen állni a
nyakánál. A cipőji – melyek között ott volt az a bizonyos piros, bőr cipő is,
amit felvenni készült – a bejárati ajtóhoz közel voltak ehelyezve. Az esernyője
most árván álldogált a cipős szekrény mellett, várva a pillanatot, amikor újra
szétbontsák őt.
Be kell vallanom,
hogy eddig még sohasem maradtam itthon egyedül, mivel anyukámnak volt egy
kellemetlen élménye kiskorában, amikoris a növérével, az Enikő nénivel, meg a húgával egyedül maradt otthon, s a
húgára véletlenül rádőlt a szekrény. A mentőket, meg a tűzoltókat is ki kellet
hívni, mert az anyu húga, a Mariann néni nagyon-nagyon megsérült. Anya mesélte,
hogy a testvére beütötte mindkét térdét, elhorzsolta a könyökét, és még a fején
is nőtt egy púp. „Mintha fáról esett volna le!” – jegyeztem meg, és anya nagyon
megszidott, amiért ilyen szamárságot mondtam. Az anyu családja nagyon furi. A
szülei – akiket nem ismerek, mert rég meghaltak – mind ügyvédek voltak, akár az
anyu. Ők is annyit dolgoztak, mind az
anyu, és ők is olyan keveset foglalkoztak a gyermekeikkel, mint az anyu. Ezért
nem csodálkozom, amiért az édesanyám is ilyen. A testvérei, az Enikő néni, meg
a Mariann néni, szintén valami nagyrangú munkát végeznek, és ők sem
foglalkoznak a családjukkal. Igaz, a Mariann néninek nincs is, mert ő nem
vállal ekkora felelősséget.
Na igen, és az anyukám
azóta fél attól, hogy engem egyedül kell hagyjon itthon, a mély titkokat rejtő
házban. Pedig már tizenhárom éves vagyok, és már igazán itthon maradhatnék,
amíg az anyu elmegy, legalább csak egyetlen egyszer.
Ezt meg is
említettem neki, de csak lekezelően tiltakozott, s azt magyarázta, hogy minek
maradnék én egyedül itthon, ha a Kárla nénihez is átmehetek.
Na igen. Ha visszamehetnék az időbe, akkor biztosan nem
egyezem bele abba, hogy amikor anyukámnak valami dolga van és el kell menjen
itthonról, akkor én az öreg, régimódi ruhákban járó, fél süket Kárla nénihez
megyek.
Az elején még nem is
volt olyan szörnyű a Kárla néninél vendégeskedni, de aztán az lett.
Ugyanis a néni
tömérdek sok háziállatot tart a lakásában. És én itt nem egypár kutyára meg
macskára gondolok, hanem egy egész állatkertre, éspedig: két pár tengeri malac,
két papagáj – amik képzeljétek el, hogy tudnak rendesen beszélni – , öt macska
– amelyek mind más színűek és fajtájúak – , öt hörcsög, három kutya, több mint
húsz hal és egy ékszer teknős.
Amikor először
mentem hozzá, akkor még érdekes volt a sok állat, de ahogy egyre gyakrabban
látogattam el a néznihez, annál unalmasab és büdösebb volt a sok élőlény. Ezt
úgy kell elképzelni, hogy ti minden nap elmentek a budapesti Állatkertbe.
Szerintem ti is megunnátok a helyet, az állatokat.
Ráadásul a Kárla
néni mindig csak velük foglalkozott, velem meg egyáltalán nem. S amikor
szerettem volna valamit kérni a nénitől, mondjuk egy pohár vizecskét, akkor ő
ahelyett, hogy kiszolgált volna, elküldött a konyhájába, s azt mondta ott
találok poharat, meg a csapból folyik a víz, és nehogy már ne tudjam ellátni
magam. Vagyis már ott nem számítottam vendégnek. Ez még hagyján, de amikor
arról volt szó, hogy beütöttem az ujjam, s jó lenne ha valami kenőcs félével
bekenné, akkor még jobban belemerült egy könyv olvasásába, s csak legyintett,
hogy mindjárt megy, csak elolvas még egy oldalt. Aztán az egy oldalból öt oldal
lett, az öt oldalból egy fejezet, s a fejezetből a könyv fele, s a Kárla néni
még mindig nem törődött a fájó ujjammal.
Ugyanis a Kárla néni
imád olvasni. A nappalijának két fala
mentén könyves polcok vannak, tele romantikus irományokkal.
Onnan tudom, hogy a
néni csakis romantikus könyveket olvas, mert egyszer levettem a polcról egy
könyvet, s beleolvastam, és az egy nő áradozásairól szólt, egy „igen daliás és
előkelő” férfiúról. Emlékszem, megkérdeztem tőle, hogy milyen témájú könyveket
szeret a legjobban olvasni, és így válaszolt: - „Romantika, romantika és még
több romantika!” – megjegyzem, én nem vagyok oda az ilyen regényekért, én
inkább állatokról szóló könyveket bújok, esetleg néhány kortárs írótól egy-egy ifjúsági
elbeszélést, regényt, novellát.
De ez csak mellékes.
Azt hiszem, ti
megértettétek, hogy miért nem szeretem a Kárla néninél. Jó lenne, ha ezt az
anyunak is így elmondhatnám, de ő az ilyen hosszú történetekre nem érne rá,
mert sok a dolga, és amúgy sem szereti, ha beszélek. Szerinte egy ennyi idős
lány, csak össze-vissza locsogna.
Meg is örültem,
amikor meghallottam amint a néni az anyunak köhögi el, hogy milyen szerencsétlenül
járt, hogy meghűlt és hogy semmiféleképpen nem fogadhat engem.
Az Anya ezután azt
se tudta, hogy mit csináljon, mintha a fejében a kis kerekek megálltak volna,
és nem mozdultak volna. Már éppen azon volt, hogy el se megy, amikor
felajánlottam neki, hogy nyugodtan itthon hagyhat engem, nem csinálok semmi
rosszat. Az elején még hallatlannak vélte ezt az elméletet, szörnyülködött,
hogy milyen ostobaságokon gondolkodom, aztán eszébe jutott egy fontos találka,
egy még fontosabb személlyel, és végül is belenyugodott abba, hogy itthon kell
hagyjon, és kiféle indult, de előtte kiokított:
- Ne verj le semmit, főként ne azt a vázát az asztalon, azt
a Magdika nénikéttől kaptam, ha zenét hallgatsz – bár ezt az ötletet nem
díjazom – , a hangerő a „hatvanast” ne lépje túl, és miután elmentem zárd be az
ajtót, a kulcsot kétszer forgasd meg a zárban! – Nyomott még egy puszit a
homlokomra – de természetesen előtte kisöpörte az arcomból a fekete rakoncátlan
haj fürtjeimet, amiket sohasem tudom, hogy hogyan kerülnek oda, meg is
jegyezte, hogy megfésülködhetnék, én meg mondtam, hogy megfésülködtem, erre
persze felnevetett – felkapta a kanapéról a drága kígyóbőr táskáját, és hosszú
léptekkel kilépett a házból. Még megvártam, hogy minden ráutaló hang elhaljon,
és bezártam azt a fránya ajtót.
Egyszerre nagyon
izgalmasnak, titokzatosnak találtam az egész lakást. Most adott lett az
alkalom, hogy az egész házat felfedezzem.
Nemrég költöztünk ide, ebbe a három szobás, földszinti
panell lakásba. Anyukámmal azóta költözködünk, mióta az apu meg az anyu
elváltak. Azóta anya sehol sem érzi jól magát, legalábbis ő ezzel magyarázza a
sokszori otthon váltást.
Tehát így történt, hogy
elindultam felfedezőútra.
Szerencsénkre mikor ideköltöztünk, a ház be volt bútorozva,
ráadásul néhány szekrényen, polcon elszórva egy, egy holmit is találtunk, amik
a régi tulajdonos dolgai voltak, aki úgy hallottam, hogy egy özvegy öregasszony
volt, akinek a holmijait a halála után a hozzátartozói otthagyták a lakásban, a
mi nyakunkra bízva. Ezért voltam kíváncsi a házra.
Legjobban a hátsó részben fekvő hálószoba érdekelt, ami
teljesen berendezetten árválkodott, s az anyuval nem is használtuk, mert nagyon
hűvös és nyirkos volt a légkör odabent.
Lassan kinyitottam a széles, fehérre mázolt ajtót amin a
kis ablakocskát egy csipkés fügönnyel borítottak be, és ami csikorogva adta a
tudomásomra, hogy már szívesen menne nyögdíjba, akarom mondani, nyugdíjba.
Az ajtóval szemben
egy halvány rózsaszínű, csipkével díszített függöny csüngött alá, eltakarva egy
furcsa, világos színű szörmével letakart fotel háttámláját. A fotel mellett egy
hosszú íróasztal futott végig a sarokig, mely tele volt pakolva idegen
cuccokkal, és a mi dolgainkkal, amiket már nem igazán használtunk, de anyával
semmi pénzért nem váltunk volna meg tőlük. Ilyen volt például az a bizonyos
tévé, ami hamar zátonyra futott, amiután megvettük. De sajnos annyira szerettük
ezt a tévét, hogy nem dobtuk volna ki. A tévé mellett ott volt anyukám óriási
hímzett doboza, amiben a kacatjait tartotta: egy páratlanul kóborló arany fülbevaló,
egy penna – ami úgy tudom, hogy az édesapjáé volt, de a hegye tönkre ment – ,
két vonat jegy, amelyen a Budapest-Balatonfüred szavakat lehetett kiolvasni –
tudniillik tavaly nyáron a Balatonhoz mentünk nyaralni, amit sohasem felejtek
el, mert végre anyukámmal lehettem, de idén sajnos nem megyünk sehova, mert az anyu
idén csakis dolgozni fog, mintha eddig nem azt tette volna – , egy zöld karszalag,
meg néhány összegyűrődött, szerintem szemétbe való zsebkalendárium és egy
mandzsetta gomb.
Egy időben én is
büszkélkedhettem ilyen tárgyakkal, csak sajnos az anyu kidobta ezeket, egyrészt
mert nem volt hely nekik a régi lakásunkba, másrészt, mert azt gondolta, hogy
nekem mi tartogatni való dolgom lehet, amit már nem lehet használni.
Én nem tudom, de
szerintem nem döntött jól, ugyanis nekem is voltak ám emlékeim, ha nem is olyan
sok. Párat fel is sorolok nektek: az első iskola táskám, egy hajcsatt, amit az
Orosz Emma, az egyik volt osztálytársam adott nekem kölcsön egy iskolai szereplésre,
de aztán nem került vissza hozzá, mivel többet nem találkoztunk, mert abban az
időben költöztünk el, és még iskolát is kellett váltsak. Ezt azért tartottam a
’nem használt tárgyak csoportjában’, mert a csattra egyszer ráültem, ezért
letőrt egy része, így használhatatlanná vált, és azért nem dobtam ki, mert ez
emlékeztetett arra a szereplésre, amin én egy királynő voltam – ami az igaz
világban sohasem válna valóra.
Az íróasztal
mellett, ami már a jobb felöli résznek számított, magas és hosszú szekrénysor
következett, a teteje csordultig tele könyvekkel.
A szekrény mellett meg egy magas polc következett, rajta a
néhai tulajdonos kedves tárgyaival. Egyik polcon egy fotóalbum akadt,
társaságában egy dobozzal, melyben szintén régi és ismeretlen fotók
árválkodtak, egy másik polcon egy esőernyő, egy másikon egy napszemüveg meg egy
törtött okuláré. Még egy fura kávé főző is akadt, ami ebben az időben luxusz
tárgynak bizonyult. El is akartuk adni, mert nekünk ilyenre nincs szükségünk,
mert az anyu nem kávézik. Aztán végül azért nem kelt vevője, mert kiderült,
hogy nem egézséges ezt a fajta kávé főzőt használni, és visszatettük a polcra.
A szoba közepén egy ebédlő asztal foglalta a helyet,
körülötte székekkel. A bal oldalon meg egy francia ágy állott, leterítve egy
piros pokróccal.
Ráléptem a finom
vörös perzsa szőnyegre, mely alatt a nyikorogva megszólalt a padló.
Odasettenkettem az asztalhoz, s kihúztam alóla egy széket, amit odaállítottam a
szekrnényhez, amin a könyvek sorakoztak. Felálltam a székre, s el kezdtem
tanulmányozni a könyveket, amiken jószerivel ült a por. Végigcsúsztattam a
mutatóujjam a könyvek gerincén, s véletlenül észrevettem valamit.
Ahogy a széken állva ránéztem a polcra, amin az öregasszony
kedves tárgyai sorakoztak, átláttam a polc mögé is, ahol egy újabb, kisebb polc
árválkodott, tele könyvekkel, meg egyéb papírokkal, úgy, hogy majdnem szakadtak
le a polc fokai.
Egyszeribe leszálltam a székről, s a polchoz léptem, amit
ha elhúznék, szembe találnám magam a másik polccal. Így hát két kezemmel
megfogtam a magas polc oldalát, s elkezdtem húzni magam felé.
Mikor már annyira elhúztam, hogy könnyűszerrel a másik
polchoz férkőzhetek, elengettem a magas polc oldalát, s beléptem mögéje.
A szemem végigjárattam a kis polcocskán. Volt ott minden:
kis regények, verses kötet, elbeszélő mű, novellás könyv, budapesti hírlapok
ezresével. Pár könyv híres emberek életéről... Aztán megakadt a szemem egy nagy
köteg levélkupacon, melyet egy vastag kötéllel tartottak egyben.
Levettem a polc tetejéről ezeket a leveleket, s az
íróasztalon talált ollóval egy nyisszentéssel elvágtam a kötelet.
A leveleket jobban szemügyre véve észrevettem, hogy
kibontatlanok. De mást is észrevettem: a levelek Kocsis Daniella Hannának,
vagyis nekem íródtak, feladójuk Kocsis Szergej, vagyis az édesapám.
Nagyot dobbant a szívem. Édesapámról azóta egy hírt nem
hallottam, mióta elváltak anyával. Pontosan tizenegy éve, ugyanis két éves
voltam, amikor apa elvált anyától. Mert apa egy másik nőbe lett szerelmes és
anyát már nem szerette. Anya elmondása szerint apa ezt azzal magyarázta, hogy
neki, apának szüksége van szeretetre, amit anyukám nem tudott neki megadni,
mert nem törődött vele, csak a munkájára koncentrált, meg a pénzre. Hát,
megértem apát, egyáltalán nem haragszom rá, amiért elvált anyától, mert ez az ő
döntése volt. Csak az zavart ezidáig, hogy velem, a saját lányával sem törődött,
nem keresett, nem akart találkozni, pedig módjában állhatott volna.
Ezt gondoltam addig, amíg el nem olvastam a leveleket, és
nem értelmeztem őket, mivel azt hittem, hogy rosszúl látok…
- Hamarosan kész lesz a második fejezet is!
xxx Ally
